A magyar politikai elit legitimációja éppen Cipruson nyaral és senki sem akarja repatriálni. Pedig nagy szükség volna rá.
Alig készült el az MSZP választási reklámfilmje, amely „újult erővel” címmel egy percben igyekszik választ adni az elmúlt 20 év teljesítménye alapján joggal kiábrándult baloldali szavazók kétségeire és frusztrációjára, máris megjelentek és viharos sebességgel terjednek az interneten a paródiák. Ezekben a filmekben a lányból „kiscsaj” szerető lesz, az apából pedig „pénzes szoci”, aki „rommá kereste magát” a rendszerváltás óta, rendre „megmozgatta a régi kapcsolatait”, például „legalább 80 milliót akasztott” a filmben szereplő híd megépítéséből is. A válság miatt ugyan bukott „pár millert” és néhány offshore céget is el kellett adnia, de szerencsére még „nem kell hozzányúlni a svájci bankszámlához”, hiszen „az eus pénzek jönnek”, van még mit lopni. A filmben nem az a gyilkos, ahogyan a szocialistákat üti (az is), hanem az, ahogyan egyetlen percben összefoglalja: milyen kép él az emberekben az őket irányító, vezető elitről, függetlenül a pártszimpátiától. Arról a rétegről, amelyre hallgatnia kellene, amelynek ténykedése iránt valamiféle alapvető bizalommal kellene viseltetni, különben hiába minden intézkedés vagy döntés, a szekér a lovak nélkül nem halad. Mielőtt ugyanis a filmek harsányabb mosolyra fakasztanák a jobboldal híveit, nem ártana elgondolkodni azon, hogy a paródia mondatai kisebb-nagyobb módosításokkal (a híd helyett például autópályát és Széchenyi-tervet kellene mondani) a Fidesz esetében is ugyanígy ütnének, akármennyire is igyekszik most a párt az igazság és átláthatóság bajnokaként tetszelegni.
Mondhatnánk, hogy ilyen gyilkos paródiák mindig is voltak és lesznek, a választási plakátok összefirkálására jó hecc marad egyeseknek, bajszot ragasztani női arcokra, a mosolygó politikusok fogait befeketíteni szinte szubkulturális kötelesség. A bajok azonban ott kezdődnek, amikor ez a szubkultúra általánossá válik, amikor a tiszteletnek, a bizalomnak még a nyomait sem lehet felfedezni abban, ahogyan a választók az általuk választottakkal viselkednek. Néhány nappal ezelőtt Frankfurtban járva láttam természetesen összefirkált plakátokat, de azok inkább a kivételek voltak - ellentétben Budapesttel, ahol sokszor még a nehezen elérhető helyeken, a magasban is ez a megszokott. A paródiákat, a vicceket, a falfirkákat tágabb összefüggésbe helyezve, a különböző közvéleménykutatási adatokkal párba állítva kimondható, hogy Magyarországon már olyan mérvű a bizalmatlanság a döntéshozókkal szemben, ami lehetetlenné teszi a kormányzást. Bármilyen színezetű legyen is az.
Ez gond Bajnaiéknak is természetesen, akik – láthattuk az ingatlanadó esetében – az első néhány drasztikus intézkedésen túl gyakorlatilag már semmire nem lesznek képesek, a mindennapok ellenállásán erőfeszítéseik megtörnek, az emberek egyszerűen nem hajtják végre a központ utasításait, de gond lesz hamarosan Orbánéknak is. Hiába tartják illegitimnek a mostani kormányt a jobboldalon, rövidesen az ő legitimitásukat is hatalmas próba elé állítja az élet.
Először is, mert a cikk elején idézett paródia alapmotívuma a Fidesz és a jobboldal számára is akut probléma: Simicska, az Ezüsthajó és a korrupt autópályaépítések szelleme kísérteni fogja őket, hiszen a vagyonokat azon az oldalon is offshore cégekbe menekítették. A párt ugyanúgy a nagy rendszer része, mint az MSZP, az átláthatatlan finanszírozásra, a feketekasszákra és a nejlonzacskókra valamilyen választ nekik is kell majd adni. Másodszor pedig – akármilyen földcsuszamlás-szerű győzelmet, óriási többséget és ezzel járó legitimációt jeleznek most az adatok – a Fidesz új többsége nagyon is időleges és bizonytalan lesz. A legitimációjuk ugyanis leginkább a tiltakozásra, a baloldali kormányzásból való kiábrándultságra épül majd, vagyis nem tart sokkal tovább, mint Gyurcsány néhány hete a 2006-os választás után. Az elittel szembeni bizalmatlanság nem változik meg varázsütésre, tiszta lappal nem lesznek képesek indulni a győztesek sem, hiszen ugyanúgy részesei voltak az elmúlt két évtizednek, mint a vesztesek.
Nem erősíti a később helyzetüket az sem, ahogyan most hallgatnak minden a lényeget érintő témában. Valamennyire érthető persze, hogy nem a tervezett kormányzásuk első 100 napjának népszerűtlen intézkedéseivel kampányolnak (bár a válság éppen erre is lehetőséget adna, az emberek nyitottabbak az őszinte szóra), de az, ahogyan továbbra is az elmúlt 20 év mintái szerint pörögnek, és Kádár János kabátjából előbújva, az „öreg” legjobb hagyományai alapján akarnak maguknak legitimációt teremteni, az vészjósló. Az ingatlandó esetében mondhatták volna például azt, amit a józanabb tanácsadóik súgnak nekik, és ahogyan a Jövőkép nevű vitairatukban benne is foglaltatik, nevezetesen, hogy kell, de nem úgy, ahogyan Bajnaiék tervezik. Ehelyett asszisztáltak ahhoz, hogy ez az adónem hosszú időre lekerülhet a napirendről, mert – mint Kósa Lajos fogalmazott - nem érdemes vele bíbelődni. Egy hatalomra készülő társaságtól talán szofisztikáltabb válasz lenne várható.
A magyar politikai elit legitimációja tehát sajnos éppen Cipruson nyaral. Nagy szükség volna rá idehaza ahhoz, hogy az ország egyről a kettőre jusson, de még a jelei sem látszanak, hogy valakik helyre akarnák állítani. A baloldalon már nem, a jobboldalon még nem.
