A Tocsik-per exvádlottjából majdnem államtitkár, egy kartellező üzletemberből csaknem miniszter lett, a titkosszolgálatok élére agrárközgazdász került, és a teljes szocialista vezérkar kormánymegbízatást kapott. Ebben a csapatban igazán juthatna egy állás szegény Tocsik Mártának is.
Abból, ahogyan Bajnai Gordon elénekelte az Internacionálét az MSZP kongresszusán, már lehetett ugyan sejteni, hogy mennyire lesz képes ellenállni a szocialisták nyomásának, és valóban egy önálló, karakán, szakértő kormányt összeállítani, de az ember reménykedett. A miniszterelnök elmúlt héten bejelentett személyi döntései azonban pont olyanok voltak, mint amilyen tétován, félénken, az éhes proletár taktusaira az égre felpillantva énekelt ott a kongresszuson. A kormánytagok kiválasztását is ez a botorkálás és a rossz időket idéző rossz kompromisszumok jellemezték.
Tétovaságot és átgondolatlanságot pont azon kulcsemberek megnevezése esetében lehetett tapasztalni, akiknél Bajnainak a legtöbb ideje lehetett volna jól választani, hiszen már a tárgyalások kezdeti szakaszában lenyomta a szocialisták torkán, hogy ezeken a posztokon nincs kompromisszum, a gazdasági és pénzügyi területre ő választ embert. Ehhez képest egyik nevet sem sikerült időben beütni a Google-ba és legalább kommunikációs szempontból felkészülni a lehetséges és nagyon is várható támadásokra. Vahl Tamásnál csak azt sikerült észrevenni, hogy a Német-Magyar Kereskedelmi Kamara elnöke, remek IT-szakember, sőt, kitüntetést is kapott már. Az valahogyan senkinek sem tűnt föl az előkészítés során, hogy az egyik legkorruptabb magyar iparágból érkezik, amely az elmúlt években – hála a szinte egyedül koherensen működő versenyhatóságnak – tele volt kartellügyekkel. Ráadásul, amikor a Transparency International ezt jogosan szóvá tette, a miniszterelnök – mint a kormányszóvivő elmondta –, „azonnal szóbeli tájékoztatást (!) kért a Gazdasági Versenyhivatal vezetőjétől, és jelentést kért Vahl Tamástól is”. Mindezt a 21. században, amikor elegendő lett volna ellátogatni a GVH honlapjára a szükséges adatokért, ha esetleg az elmúlt öt évben nem tetszettek újságot olvasni.
Hasonlóképpen felesleges támadási felületet ad Oszkó Péter, aki a Deloitte éléről igazolt a pénzügyminiszteri pozícióba. A remek adójogász cége – ha megbízzák – adótervezést és adóoptimalizálást kínál a rettenetes magyar adórendszer elől egyébként jogosan adóparadicsomokba menekülő céges ügyfeleinek. A Deloitte magyar leánya is ciprusi tulajdonban végződik, hasonlóan szinte az összes nemzetközi könyvvizsgáló céghez, így maguk is kihasználják a kedvezőbb adózás kínálta lehetőségeket. Az üzletágban bevett gyakorlat az, hogy a nemzetközi partnerek a hálózat bevételeiből nekik jutó jövedelmet adóparadicsomokban veszik ki, ezzel elkerülik a helyi, például a magyar adórezsimeket, jövedelmük nagy részét tehát hiába is keresnénk a magyar adóbevallásokban.
Oszkó Péternek erre a bonyolult helyzetre és az ebből adódó jogos kérdések tucatjára az az egymondatos válasza volt, hogy neki nincs offshore cége. Simor András óta tudjuk persze, hogy ami ciprusi, az nem offshore, de azért mégis: a leendő pénzügyminiszternek ennél többet kellett volna mondania arról, hogy valóban igazak-e a jobboldali sajtó által felvetett gyanúsítások. Továbbra is adós annak megválaszolásával, hogy miként adózott eddig, mit gondol a könyvvizsgáló cégek nagyjövedelmű partnerei által követett gyakorlatról, és főleg hogyan fog küzdeni az adóparadicsomok ellen.
Félreértés ne essék, Vahl Tamásra vagy Oszkó Péterre, illetve a hozzá hasonló felkészült cégvezetőkre, az általuk hozott megközelítésekre nagyon is szüksége lenne az országnak, senki nem sajnálja tőlük a sikerüket, és a gazdagságukat sem. Csak tudniuk kell, hogy nem egyszerűen egyik vezérigazgatói állást váltják a másikra. Közfunkciót vállalnak, amivel nagyobb transzparencia, szigorúbb elbírálás jár, és feltétlenül valamiféle cezúrát is illene vonni az előző életükkel. Nem azzal van baj, hogy Vahl Tamás kartellező céget vezetett (persze nem érdem, de végül is már megbűnhődött érte), vagy hogy Oszkó cége offshore-ok alapításában jeleskedik (nem ők a hibásak a szörnyű magyar adórendszerért), sőt, lehet, hogy személyesen is kihasználta az adóoptimalizálás adta lehetőségeket. A gond azzal van, hogy ez szerintük nem téma, nem lehet róla beszélni és nem adósak számot adni arról, hogy mi történt, és nem kell ország-világ előtt ünnepélyesen bejelenteniük, hogy mostantól pedig – éppen a mi közös érdekünkben – a kartellek és az offshore-ok ellen küzdenek majd.
A gazdasági kulcspozíciók mellett Bajnai több lényeges miniszteri és államtitkári állás betöltéséhez vállalhatatlan, rossz időket idéző kompromisszumokat kötött, feltéve, ha valóban szélesebb alapokon álló, nemzeti, hazafias és szakértői kormányt akar vezetni, amely hitelességével akarja elfogadtatni a nehéz lépéseket.
Ebbe a koncepcióba ugyanis nem illik bele az, hogy a titkosszolgálatokat egy 29 éves agrárközgazdászra bízza, aki vállaltan pártpolitikus, és az előző kormányfő kabinetfőnökeként ténykedett. Az sem elegáns, hogy elődje, Szilvásy György a közbeszerzéseket felügyelné államtitkári rangban a kancellárián. Nem fér bele a Bajnai által hirdetett újfajta kormányzásba, a kormányzati takarékosságba, hogy lehetetlen és felesleges államtitkári vagy kormánybiztosi pozíciókkal dobja meg a levitézlett szocialista prominenseket Baja Ferenctől Veres Jánosig, és az sem, hogy lehetővé teszi, hogy így szinte a teljes szocialista vezérkar – miniszterként vagy államtitkárként – kormányzati fizetéssel is kiegészítheti jövedelmét.
Az elmúlt heti kormányzati HR csúcspontja azonban kétségtelenül az az egy nap volt, amikor komolyan felmerült: a közlekedési, hírközlési és energiaügyi tárca államtitkára a Tocsik-perben ismertté vált Boldvai László exvádlott, volt MSZP-pénztáros lehet, és ő válthatná – kétségtelenül stílusos megoldással – az MSZP pártigazgatói pozíciójába visszaejtőernyőző szintén volt pártpénztárnokot, Puch Lászlót. A dologból nem lett semmi, amit kifejezetten sajnálhatunk, hiszen remekül kifejezte volna Bajnai teljesen kontraproduktív személyzeti vargabetűit. Boldvai pozícióba emelése megnyithatta volna például az utat Tocsik Márta jogásznő számára is, akinek így juthatott volna valamilyen kormánybiztosi pozíció, ahol sikeresen harcolt volna a tisztább politikafinanszírozásért. Ráadásul megoldódott volna az az égető probléma is, hogy – uniós szinten egyedülálló módon – nincs egy árva nő se a kormányban.
