Jegyezzük meg a napot, amikortól - részben legalábbis - Brüsszelből kormányozzák az országot. Gyurcsány a kijáratnál leadta a nemzeti szuverenitást, bevezette a reformdiktatúrát. És még csak nem is szólt.
Különösebb illúzióink már eddig sem lehettek a végnapjait élő szocialista-liberális elit demokráciafelfogásáról, de ami az utóbbi napokban kiderült, az valóban minden várakozásunkat alulmúlta.
Joggal kérdezhetik persze, mit is várhattunk attól a csapattól, amely rendszeresen, szinte önszuggesztív módon szajkózza, hogy az előrehozott választás nem ördögtől való, de most van jobb megoldás…” (Vö.: Grósz Károly 1989 május 15: „nincs kinek átadni a hatalmat”)? Amely már tizenhárom hónapja, a bukott népszavazás óta ismételgeti, hogy nem veszíthetünk néhány hónapot (!) a választási kampánnyal. Amely a döntéseinek halogatásával inkább a pénzügyi összeomlás felé hajózza az országot, csak hogy még néhány hónapig hatalomban maradhasson.
Mit is várhattunk attól az elittől, amelynek a „válságkezelő miniszterelnök” címszóra elsőre a diktatúra utolsó kormányának kulturális minisztere, Glatz jut az eszébe? Másodjára pedig az a Vértes, aki a válsághoz vezető 2002 óta tartó ámokfutást szervilizmussal legitimáló értelmiség egyik prominense, harmadjára pedig Surányi, aki feltételül szabná, hogy az ellenzék ne támadja őt. (A felségsértés azért elég régóta nem büntetendő Magyarországon.)
Ebből a demokráciafelfogásból persze egyenesen következett, tehát meg sem lepődhetünk azon, hogy a Magyar Közlöny egyik eldugott oldalának elrejtett kormányrendeletéből tudtuk csak meg, a felelős magyar kormány a végnapjaiban, még márciusban – mint egy kopott kabátot – leadta a kormányzást Brüsszelben. Mint a régi szép időkben, a 80-as években, amikor a sorok közötti olvasásból, az elvtársak utalásaiból, körmondataiból és arcmimikájából kellett kitalálni, hogy mi a túró is történik az országban, most egy alig olvasott lapból, no meg a pénteki Népszabadságból tudhatta meg a nyilvánosság a tutit. Nevezetesen, hogy bárki lesz is a következő miniszterelnök, már egy aláírt, az EU-val szemben bevállalt, és április 3-a óta hatályban is lévő megszorítási csomag rendelkezései szerint kell irányítania Magyarországot. (Ezeket a feltételeket egyébként Bajnai csomagja még túl is teljesíti, bár ki tudja, talán az időközben tovább romló gazdasági helyzetünk és kilátásaink miatt tovább szigorodtak az EU és a Valutaalap előírásai).
Mostantól fogva tehát nem Budapesten dől el, hogyan kerülhetjük el a totális pénzügyi összeomlást, a valutaválságot és a 400 forintos eurót. Nincs egy centiméternyi mozgásterünk sem abban, miként kívánjuk teljesíteni a Valutaalap és az Európai Unió keretfeltételeit az államháztartási vagy a fizetési mérleg egyensúlyának betartása érdekében, Brüsszelben és Washingtonban mondják majd meg ezentúl, mennyivel emelkedhet a közalkalmazottak bére, hogy vissza kell-e vonni a 13. havi nyugdíjat, hány éves korban mehet nyugdíjba a magyar, és még sorolhatnánk.
És még azt se mondhatjuk, hogy valamennyire nem örülünk ennek. Választópolgárként ugyanis régóta tudjuk, hogy miközben a rendszerváltás után kialakult gazdasági modellnek már a 2000-es évek eleje óta befellegzett, a rendszerváltás idején hatalomba került elit nem képes kiutat találni, és a szükséges változtatásokhoz kellő legitimációt maga mögé állítani. Ez az elit csak a 13. havi nyugdíjjal, az „álrokkantnyugdíjjal", az 50 százalékos béremeléssel, az ország teljes eladósodásával volt képes legitimálni magát, másokat pedig a neki kedvező választási rendszerrel még a hatalom közelébe sem engedett - épp itt az ideje, hogy eltűnjön a süllyesztőben.
Választópolgárként tehát még nyitottak is lennénk, hogy Brüsszel és Washington egy ideig átvegye a kormányzást, minden létező felmérés szerint ugyanis az európai intézményekben sokkal nagyobb a bizalmunk, mint a hazaiban, a hazai politikusokban, a magyar parlamentben és a kormányban. Hasonló gondolkodás ráadásul másutt Kelet-Európában is tapasztalható: Brüsszel rémületére Bulgária kormánya például konkrét javaslattal is előállt, hogy az unió időlegesen vegye át a végrehajtó hatalom egyes jogosítványait, ha „bizonyos tartós, strukturális gyengeségeket a bolgár kormány egyedül megoldani nem képes”. De, hogy pont a választópolgárokat ne kérdezzék meg arról, hogy ez rendben van-e, az a diktatúrákat idéző szellemiséget mutat.
Veres János pénzügyminiszter a dokumentum aláírása után teljes lelki nyugalommal hazajött Brüsszelből, és elfelejtett szólni a saját népének erről a kicsiny részletről. Gyurcsány Ferenc miniszterelnök ugyanígy tett, és most már világos, milyen körülmények között mondott le. Mint tudjuk, éppen az MSZP-kongresszus előtt külföldi utakat (Brüsszel, Frankfurt) bonyolított le, ahol minden valószínűség szerint közölték vele a szomorú valóságot, hogy a pénzügyi összeomlás elkerülése végett legyen szíves a kijáratnál leadni a nemzeti szuverenitást. Leadta, hazajött, és felmérte a helyzetét: vagy kiáll az emberek elé, tájékoztatja őket a valóságról, a hitelezők által rá erőltetett programról, vagy sunnyog. Az őszödi hős természetesen az utóbbit választotta. Figyelemelterelés végett nagy zajt csapott, két hétig a saját lemondásával tömte meg a híradókat, majd amikor már megtalálták azt, aki vállalja, hogy elviszi a balhét, beletetette az intézkedéscsomagot a Magyar Közlönybe. A magyar törvényhozás szocialista képviselőinek pedig, mint egyszerű statisztáknak, bohózatba illő körülmények között kellett aláírásukkal hitelesíteniük azt, amit a pénzügyminiszter már amúgy is elvállalt.
Hölgyeim és uraim, lehet örülni vagy bánkódni, kinek, hogy tetszik: megkezdődött a reformdiktatúra.
