A nemzeti csúcs egyetlen, de nagyon egyértelmű üzenetet közvetített: ez a társaság most a legjobb célpont a spekulációra, ezek aztán képtelenek bárminek az eldöntésére. Tessék bennünket megtámadni! Szomorú, hogy a rendszerváltás idején összerántott garnitúra erre volt képes: a Valutalaptól a Valutaalapig vezetni az országot.
A hallban csodálkozva, aránylag higgadtan fogadják az eseményeket, de amikor egy hivatalos személyiség azt kiáltja, hogy mindenki őrizze meg nyugalmát, nincs semmi baj! - nyomban kitör a pánik” – írja Rejtő Jenő a Vesztegzár a Grand Hotelben című örökérvényű regényében, és mintha csak a szombati maratoni nemzeti csúcs rövid összefoglalóját olvasnánk.
Ha ugyanis az volt a miniszterelnök célja ezzel a találkozóval, hogy a Magyarországot ostrom alatt tartó nemzetközi befektetők előtt egyértelművé tegye, az ország krémje képes nagyon sürgősen megtenni a szükséges válságkezelő intézkedéseket, akkor ez a kísérlet kudarcot vallott.
Mert mi is történt, mi látszik a szombati eseményekből kifelé? A miniszterelnök, aki először a Medgyessy-kormány tanácsadójaként, majd kormányfőként az utóbbi hat évben tevékeny részt vállalat a jelenlegi helyzet előidézésében, és a bajok elfedésében, maga köré gyűjtött csaknem 70 embert, akik különböző mértékben ugyan, de maguk is felelősek a helyzetért és folytatták az a mozgást, amit több mint tíz éve látunk tőlük.
Nem tudom komolyan gondolta-e Szili Katalin, hogy ebben a vérzivataros órában, a világ majd pont a magyar házelnöktől várja a kapitalizmus válságának a megoldását és annak a kimondását, hogy sejtése szerint egy paradigmaváltás kellős közepén vagyunk. Gyurcsány Ferenc is jobban tette volna, ha öt pontban olyan intézkedéscsomagot vázol, amelynek főcímére a Bloomberg monitoron érdemes ráklikkelnie a New York-i alapkezelő Magyarország-felelősének, aki a forint, és ilyetén a magyar gazdasági sorsát ujjai között tartja.
Hiába figyelmeztetett már a találkozó elején – egyébként teljesen jogosan – Simor András, hogy bizony a piacok hétfőn is kinyitnak, a jegybankelnök szavaira alig figyelt valaki. A miniszterelnök ehelyett a szabad bankárkapitalizmus végéről vekengett, Orbán Viktor a kapzsiságról és az egyetemes emberi bűnökről értekezett (neki érdemes lett volna Semjén Zsolttal, a KDNP elnökével megbeszélni, hogy ne teljesen ugyanazt mondják), és mint egy rossz pártértekezleten, mindenki mondta a magáét, ismételgette a saját évek óta ismert fejlövését.
Akadt néhány lokális mélypont is persze, amelyen békeidőkben jót lehet szórakozni és megadja az ilyen egyeztetések provinciális magyar ízét, de amikor mélyrepül a forint, zuhan a tőzsde, és az éppen egy lépéssel előttünk járó Izland államadósságára már az ebay aukciós portálon lehet licitálni, akkor nem azt várnánk a felelős vezetőinktől, hogy pont ott és pont akkor ne tudják, hogy hol is ülnek. Nemzeti oktatási minimumot talán nem itt kellett volna hirdetni Hiller Istvánnak, Medgyessynek viszont lehet, hogy éppen itt kellett volna elnézést kérni a nemzettől.
A munkavállalókat képviselő Borsik Jánosnak se feltétlenül ott kellett volna leszámolni a fogyasztói társadalom értékpusztító elburjánzásával és a tévécsatornákon látható kulturális pusztítással, mint ahogyan Kósa Lajos debreceni polgármestertől se feltétlenül azt vártuk volna, hogy rendkívül olcsó poénokkal („a csúcson kell abbahagyni miniszterelnök úr”) szórakoztasson. És akkor még a megyék ezeréves évfordulójának ünnepléséről nem is beszéltünk. Ebben az egyetemes magyar kakofóniában így aztán alig voltak hallhatók az értelmesebb hozzászólások, mint például a konkrétumokat javasló jegybankelnökök, a vállalkozói érdekképviseleti vezetők és nem alakulhatott ki vita az MDF elnök rövid távú válságkezelő programjáról sem.
Jószándék és pokol
A miniszterelnök és a csúcson résztvevők jószándéka persze megkérdőjelezhetetlen, de jó lenne észrevenni, hogy (azon túl, hogy a pokolhoz vezető út is jószándékkal van kikövezve), a világ nem a jószándékot díjazza. Arra lett volna kíváncsi, hogy a Valutaalaptól (1995-98), most éppen megint a Valutaalapig botorkáló kis közösség képes-e összekapni magát, és kirántani az országot az utolsó pillanatban a válság karmaiból? A csúcs most mindenki számára nyilvánvalóvá tette, hogy nem, sőt az ország ideális terep a spekulációra. Kis nyitott gazdaságról van szó, amelyben állam és polgárai jelentősen eladósodtak, a mindennapi finanszírozás a nemzetközi likviditástól függ, az ország élén egy kisebbségi kormány, vezetőjének szavait a saját tábora sem hiszi el, az ellenzék pedig a helyzet kezelésére teljesen alkalmatlan konzervprogramját szajkózza.
„Magyarország kormánya és ellenzéke képtelen volt egyezségre jutni a válság megfékezésére szükséges intézkedésekben. A gondok miatt a múlt héten az ország a Valutaalap és az Európai Központi Bank segítségét kereste” – ennyit és nem többet írt a Bloomberg hírügynökség összefoglalójában ennek a 70 embernek a találkozójáról. A hétfő reggeli piacnyitással egy időben felhívnám az illetékesek figyelmét a „képtelen”, a „válság” és a „Valutaalap” szavakra, amelyek az internetes keresőrendszerekben remekül irányítják Magyarországra a figyelmet. Milyen szép is lett volna, ha ehelyett hétfő reggel az „intézkedéscsomag”, „szigor”, és „válságkezelés” szavak bukkannának fel velünk kapcsolatban!
A sokszor kegyetlen őszinteségéről ismert volt pénzügyminiszter Kupa Mihály nyilatkozta azt a héten a Népszavának, hogy teret kell nyitni a fiatalok előtt, mivel az értelmiség korábbi garnitúrája elfáradt, elvesztette szellemi aktivitását, gyanakvóvá vagy éppen csalódottsága miatt hőbörgővé lett. Igaza van.
Lehet, hogy 400 forintos eurót kell fizetni azért, hogy valami új következzen, és a szombati show után már nem is olyan nagyon biztos, hogy nem érné meg az árat.
